2018. április 22., vasárnap

11. fejezet


Sziasztok!

Szeretném megköszönni az érkezett hozzászólásokat, és pipákat. Nagyon jól estek. Robogunk tovább is a történettel. A mostani rész pár bekezdéssel rövidebb lett, mint az eddigiek, de úgy éreztem, ez így kerek. Szeretném gyorsan még megragadni az alkalmat, hogy boldog névnapot kívánjak Noeminek, no de ennyi elég is volt mára.

Jó szórakozást a tizenegyedik fejezethez!

Vivian Leite


- 11. fejezet - 
Bizonytalan talán


„Egy gyermek semmire sem vágyik jobban, mint az apja védelmező erejére.”
Sigmund Freud


2015. február 1., Madrid

Két nap telt azóta, hogy Benjamín számára minden értelmet nyert. Két nap telt el azóta, hogy apa és fia tudomást szerzett egymásról. Találkozni akartak egymással, de a kötelességek, a hétvégi idegenbeli meccs, és az iskola keresztülhúzta a terveiket. Fernando viszont addig ostromolta Viviant, míg ő bele nem ment abba, hogy a hét első napján, iskola után mutassa be őket, egymásnak.
Az anyuka kissé vonakodva, de belement. Nem akart még jobban rontani a helyzeten. Nem akarta még inkább elmarni a fiát, aki továbbra sem szólt hozzá. Egyedül a nevelőapjával volt hajlandó otthon beszélni. Ez pedig a szőke hajút megviselte. Még sosem történt velük ilyen, hiszen eddig mindent megbeszéltek.
Vivian ebédszünetben bezárta a boltot, és a Matracosok edzőközpontjához tartott, ahol edzés előtt hamarosan fia is megjelenik. Mindig hamarabb szokott az edzésekre érni, mint csapattársai, és tovább is szokott maradni. Kitartóan gyakorolt, hogy egy nap olyan jó focista lehessen, mint a példaképe. Mint Fernando.
Pár perccel később megérkezett a sztárcsatár is. A nő csak ekkor szállt ki az autójából, de aggodalma nem múlt el. Nem a találkozástól félt. Nem is attól, hogy Fernando jelenetet rendez. Attól félt, hogy a csalódás, melytől óvta Benit, be fog következni, és Őt is cserbenhagyja. Mert ő még kibírta volna azt, hogy ismét csalódjon, de Benjamín még csak egy gyermek volt.
Szia. Készen állsz? – köszöntötte csendesen a férfit, aki csak izgatottan bólintott. Kicsit a fiára emlékeztette, de hát tényleg hasonlítottak egymásra.
Ross Copperman - If I
Igen – adott kissé félénk, kissé izgatott választ is a testbeszéde mellé. A nő csak bólintott, majd a fejével intett, hogy kövesse.
A portás csak egy pillantást vetett az érkezőkre, majd visszafordult az újságja felé. A kettejük közti csendet a nő cipőjének egyenletes kopogása törte meg. Mindketten gondolataikba mélyültek, és készültek a következő percekre.
Fernando annyi mindent szeretett volna kérdezni és mondani, de nem tudott. Túl sok minden kavargott benne, túl sok érzelem. Hibáztatta magát, hibáztatta a világot azért, mert nem ismerhette Őt eddig. Tudhatott volna Róla, és akkor minden más lenne. Nem itt tartanának.
A pályán van – állt meg Annie takarásban, mintha attól tartott volna, hogy a fia, a fiúk észreveszi őket. Fernando rápillantott. Nem tudta most sem figyelmen kívül hagyni mennyit változott egykori kedvese. Sokkal vonzóbb volt, mint fiatalon, és férfiból volt Ő is. Ha akarta volna, se tudná figyelmen kívül hagyni ezt a tényt.
Odamegyek – tett egy lépést előre az édesapa, de a másik szülő elé lépett. Kérdő tekintetet látva, csak a mellkasára tette a kezét, hogy ezzel is visszatartsa. Halkabban beszélt a kelleténél, de így is értette minden szavát.
Nando, várj! – kezdett bele aggodalmasan. – Már sajnos nem tudom kitalálni ennyi év után, hogy mi jár a fejedben, de biztos vagy benne? Tényleg meg akarod ismerni? – nézett komolyan a mogyoróbarna szempárba. Máskor talán elgyengült volna a lágy vonásoktól, de most muszáj volt koncentrálnia. Torrest megdöbbentette a nő őszintesége, de tudta, hogy mit és kit akar. Meg akarta ismerni a fiát, a fiúkat.
Persze, hogy meg akarom – háborodott fel. Nem is értette a kérdést. Nem azért vitázott vele órákon át, hogy most a cél előtt megfutamodjon.
Csak nem akarom, hogy csalódjon – adta meg a kimondatlan kérdésre a választ. – Jól megvoltunk eddig is. Okos gyerek. Szeretne megismerni, de teher sem szeretne lenni. Én sem szeretném, ha az lenne Neked. Vagy kötelesség. Mert van már egy apukája, akivel rajonganak egymásért – osztotta meg véleményét és aggodalmait. A férfinek habár rosszul esett a feltételezés és az, hogy Benjamín mást tekintett apukájának, megértette Annie aggodalmait. Csak a fia biztonságát és sértetlenségét tartotta szem előtt. Ő is ezt tette a gyerekeivel.
Az én gyermekem is. Nem gondolom tehernek – biztosította arról, hogy a félelmei alaptalanok. Vivian pedig próbált újra megbízni benne, a fiúkért.
Rendben van. De csakis miatta. Találkozhatsz vele. Egyet viszont kérnék: ne hagyd cserben! Ne hagyd el úgy, mint engem. Ő, még csak egy gyerek! – lépett el a másik útjából. Innentől már csak Fernandon állt vagy bukott a dolog.
Biztatva taszított rajta egy kicsit, így elindult a távolabbi kapuhoz, ahol még mindig gyakorolt a fiatal focista. Alig néhány másodpercnek érezte azt a távot, amit meg kellett tennie. Hirtelen nem is tudta, hogy kellene üdvözölnie vagy mit is mondhatna. Hogy sajnálja? De hiszen a létezéséről sem tudott.
Ahogy mögé lépett, a fiú azonnal észrevette, hogy már nincs egyedül. Megfordult, és olyan volt a felnőttnek, mintha a saját szempárjával nézett volna farkasszemet. Benjamín örökölte mogyoróbarna szemeit, amikből próbált valamit kiolvasni, de azok csak kíváncsian tekintettek vissza rá.
Sajnálom – bukott ki belőle az első szó, ami eszébe jutott, a gyermek pedig továbbra is csak fürkészte a szemeivel. Talán nem tudta mi lenne a helyes, hogy mit mondjon. Aztán egyik pillanatról a másikra fonta magát és a férfi dereka köré fonta a karjait. A csatár meglepődve nézett a pálya szélén álló nőre, aki mosolyogva nézte a fia reakcióját. Biztatóan bólintott, így a férfi is átölelte a gyermeket.
Percekkel később Vivian csak azt vette észre, hogy az apa-fia páros nevetgélve és felszabadultan rúgja a bőrt. Ezzel pedig minden félelme kezdett elpárologni. Talán Fernando már nem az az ember, aki volt. Felnőtt, bölcsebb és talán nem követi el kétszer ugyanazt a hibát. Talán minden rendbe jöhet.

Vivian késő délután ért vissza az edzőközponthoz, aminek parkolójában már fia várt rá. Beni a nagy találkozás után, végigrobotolta az ifi edzést és szokásához híven még gyakorolni is maradt. Először úgy volt, hogy Marioval együtt mennek haza, de az apukájának közbe jött egy szponzori szereplés, így kénytelen volt édesanyja társaságában utazni.
Hogy ment ma? – érdeklődött a felnőtt, a tükörbe pillantva, de csak bámult kifelé. Nem volt hajlandó az anyukájához szólni, inkább makacsul bámulta az ismerős környéket. – Még mindig nem szólsz hozzám? – sóhajtott fel. Remélte, hogy azzal rendeződik kettejük közt a dolog, ha az apjával találkozik.
Jól – válaszolta szűkszavúan a gyermek. Legszívesebben élménybeszámolót tartott volna és elmondta volna az édesanyjának a híreit, de aztán eszébe jutott, hogy ő most haragszik rá. Haragszik, mert eltitkolta előle Torrest.
Milyen volt apáddal? – tette fel a kérdést, mellyel el is árulta azt, hogy benne volt a keze. Mert bár a fia kérte, hogy találkozhassanak, meglepetés volt számára a kivitelezés.
Fernando nagyon rendes – hangsúlyozta ki a szavakat, és ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést. Vivian sem próbálkozott, hiszen látta, hogy felesleges.
Mario volt egész vacsora alatt a villámhárító. Próbálta mindkettejüket belevonni a beszélgetésbe, és mindent megtenni, hogy kibéküljenek, de szerelme nem erőltette a dolgot, a fiúk pedig nem akarta, így minden ügyeskedése hiábavaló volt.


Pár nappal később, Madrid

Fernando mindent megtett azért, hogy megismerje elsőszülöttjét. Mióta tudtak egymásról, és találkoztak, tartották a kapcsolatot, ha a felnőtt tehette és kötelességei nem akadályozták, végignézte a fiú edzéseit, és késő délután lelkesen ment el az ificsapat mérkőzésére.
Büszkén tekintette végig a játékidőt, ahol ifjabb Torres mesterhármast szerzett. De talán az tette a legbüszkébbé, hogy a hátán virított az ő mezszáma, a 9-es. Benjamín a nyomdokaiba készült lépni, ennél nagyobb öröm pedig nem is érhette volna.
Tehetséges a fiú, nem gondolod? – jelent meg mellette a bátyja, amikor kint várakozott a gyermekre. Meglepődve tapasztalta a jelenlétét, hiszen nem számított másra. Talán Anniere, de ha Ő el is jött, nem kereste fel.
Örökölte a génjeim – jegyezte meg mosolyogva a fiatalabb Torres. Egy pillanatra el is felejtette, hogy nincsenek épp beszélő viszonyban. – Mit keresel itt?
Az unokaöcsém. Mindig kijövök – adta meg a választ, melyre nem számított a focista. Rosszul estek ezek a szavak a számára, hiszen Israel helyett ő is lehetett volna, aki támogatja Benjamínt. – Hogy vagy?
Miért érdekel az Téged? – pillantott testvére sötétbarna szemeibe.
Nando, ne csináld ezt! – hallatszott már-már könyörgően az idősebb hangja. Megértett mindent. Megértette az utálatot, a némaságot és a távolságot, de a közönyre nem volt felkészülve. Nem akarta elveszteni a testvérét.
Hazudtál nekem Israel. Az életemről – emlékeztette a fiatalabb a hibájára, melyért úgy tűnt, hogy még hosszú ideig bünteti majd. Büntette, mert nem értette meg.
Én csak segíteni próbáltam – tárta szét a karjait. Hiszen tényleg nem rosszindulat vezérelte. Egy ígéret, melyet nem akart megszegni. És talán egy kis önzőség is benn volt. Hiszen látta, hogy a testvére mekkora tehetség, és így, felelősség nélkül, tudott a játékra koncentrálni.
Most már állítsd le magad! Nincs szükségem rá! Nem kell több hazugság. Így is szembesültem azzal, hogy az életem nagy része másból sem áll – hadarta el idegesen Fernando a mondandóját. Mielőtt még bármit is reagálhatott volna rá a másik, felbukkant Benjamín.
Israel bácsi! – szaladt oda az idősebbhez, és kezet ráztak. A csapattársai előtt kissé cikinek tartotta az ölelkezést, amit a felnőtt megértett. Ő is volt egyszer gyerek és tinédzser is. – Te is velünk jössz?
Hát ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – szólt közbe az édesapja is, de a gyermek hajthatatlan volt. Így kelletlenül ugyan, de beleegyezett abba, hogy Israel velük tartson a parkba.
De jó! – lelkesedett a gyermek, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre azt a feszültséget, ami a felnőttek között volt. Ő csak jól akarta magát érezni a családja társaságában.
Beni abba a parkba navigálta Fernandot, ahova nevelőapjával is ki szoktak járni, és ami a legközelebb volt az otthonukhoz. Itt mindig biztonságban érezte magát, hiszen tudta, hogy néhány épületnyire van innen az otthona, ahova bármikor mehet.
Israel egy padról leste, ahogy apa és fia önfeledten játszottak. Mosolyra húzódott a szája. Az öccsét nagyon régen látta ilyen gondtalannak és boldognak. Mintha kicserélték volna. A vonásai kisimultak és tényleg, szívből nevetett. Utoljára még Liverpoolban, Leo születésekor látta őszintének a vonásait. Azóta pedig felhúzott maga elé egy falat, hogy a szüleik, a rajongók és a vetélytársak ne vegyék észre mennyire boldogtalan.
 Boldognak tűnsz – jegyezte meg, amikor pár percre mellé tévedt. Benjamín folytatta a büntetők lövését, míg a felnőttek beszélgettek. Okos gyerek volt. Tudta, hogy most erre van szükségük.
Az is vagyok – bólintott a csatár. Csendben ültek percekig, míg az idősebb újra meg nem szólalt.
Meg fogsz valaha bocsátani? – A szőke hajú egészen a kérdésig még a másikra sem nézett. Ám a kérdés elgondolkodtatta. Jogosan tette fel, és ő sem volt olyan szívtelen, mint amilyennek tűnt.
Talán – adott egy bizonytalan, de mégis biztos választ. Ő sem tudta megmondani. Próbálta elfelejteni a dolgot, és továbblépni, de nehezebb volt, mint hitte. – De kérdezd meg legközelebb is – ejtett meg egy gyenge mosolyt. Az első lépést talán meg is tette.
Megpaskolta a másik combját, majd visszaszaladt a fiához, hogy pár tanáccsal lássa el.
Én most megyek, jó szórakozást! – kiabált a focistáknak a férfi, akik egy intéssel lerendezték a dolgot, és továbbra is a játékra koncentráltak.
Miért haragszol rá? – tette fel érdeklődve a kérdést Beni néhány perces hallgatás után. Tapasztalta, hogy játék közben könnyebben tudnak beszélgetni. Fernando könnyebben tud azokról a dolgokról beszélni, amik bántják vagy zavarják.
Mert hazudott nekem – adta meg az egyszerű választ.
Israel bácsi szeret téged. Sokat mesélt nekem Rólad – árulta el a gyermek, ami igazán meglepte a felnőttet. – Elmesélte, hogy lettél focista, és hogy mennyire büszke rád.
Okos gyerek vagy – mosolygott Fernando büszkén.
Anya és apa is mindig ezt mondja – vont vállat. Nem vette észre, hogy a felnőttet kicsit bántották a szavai. Pedig nem ez volt a célja. Ő csak egy megjegyzést tett.
Kedveled Mariot? Jól bánik veletek, ugye? – kérdezősködött a csatár, mialatt visszapasszolta a fiának a labdát. Minden érdekelte, ami a Suárez rezidencia falain belül történik, de nem akart kérdezősködni sem a férfitól, sem a gyermeke anyjától. Annál nagyobb volt a büszkesége.
Persze. Az első perctől kedves velem is, és szeret minket – koncentrált a labdára, és nem is figyelt az apjára. Vagyis az apja reakciójára. Rosszul esett számára mindezt hallani. Hogy volt valaki, aki tudja Őt pótolni Vivian és Beni életében. Hogy ismételten csak második helyre került, amikor többet érdemelne. Ennél rosszabb felfedezés pedig nem igazán érhette.