2017. február 12., vasárnap

1. fejezet


Sziasztok!

Mint láthatjátok igyekszem betartani most a kitűzött határidőket, remélem ezt a szokást folytatni is tudom. Bizakodó vagyok, de ezt úgyis az idő dönti el.
Nem szeretnék semmit sem a részhez fűzni, hiszen van aki olvasta, aki pedig még nem, most megteheti. Átolvastam, néhol belejavítottam, kiszedtem felesleges mondatokat, beleraktam odaillőket, de lényegi változtatást nem csináltam, hiszen tökéletes úgysem lesz. Hatalmas közönet a véleménynílvánításokért is.

Jó szórakozást az első fejezethez, újra!

Vivian Leite


- 1. fejezet - 
Mennem kellene

"Egyetlen szál sem fut véletlenül az életedbe. Nincs olyan, hogy csak úgy érzed, hogy szóba kell vele állnod, hallgatsz a késztetésre, megteszed, és annak nincs oka. Ha az érzéseid vezetnek, a sorsod vezérel."
Oravecz Nóra



7 évvel később

Levi Kreis - I Should Go
A mallorcai park, amelyet gyermekek és felnőttek töltöttek be élettel, azon a szombati délutánon is megtelt vidám kacajjal és önfeledt beszélgetések szavaival, mint minden tavaszi hétvégén. A barna hajú fiatal anyuka, és világosbarna hajú gyermeke felszabadultan labdázgatott egy kevésbé zsúfolt füves szakaszon. Körülöttük a gyermekek csoportokban játszottak, a családok piknikeztek, néhányan a kutyájukat sétáltatták, de akadtak olyan szerelmes párok is, akik csak meghitt perceket töltöttek el egy-egy kézzel faragott, díszes fapadon.
A kisfiú nevetve szaladt el újra és újra a felnőtt mellett, akit ez cseppet sem zavart. Szülőként gyakran hagyta nyerni, mellyel minden egyes alkalommal mosolyt varázsolt a kicsi arcra. Imádta nézni azt az igazi kisfiús örömöt. Azt a vigyort, amelybe egykor beleszeretett, és amely mindig emlékeztette az első szerelem csalódásaira. Az ilyen pillanatokért viszont még ezt sem bánta, hiszen az anyaság volt a legjobb és a legfontosabb dolog az életében.
Míg az egyik idilli családot bámulta, sikerült szem elől tévesztenie a fiút. Az a röpke pillanat pedig elég volt arra, hogy előnyt szerezzen magának. Míg ő a nyomába eredt, addig a gyermek már társaságot is talált.
- Óvatosan! – állította meg egy magas férfi egy könnyed mozdulattal a labdát. Fehér, márkás sportcipője tökéletesen illett drága melegítőjéhez, melyen a helyi csapat címere villogott. Rövidre nyírt hajával és kisfiús kinézetével pedig bármely nőt képes lett volna levenni a lábáról.
Benjamín megszeppenve fékezett le az ismeretlen előtt, és vágyakozva bámulta a játékszert, mely már a felnőtt kezében pihent.
- Bocsánat! – hebegett félénken a kisember. Amint meglátta, hogy ki áll vele szemben, tátott szájjal bámulta Őt.
- Édesem! – hallatszott a kellemes női csicsergés, mely az idegent is elvarázsolta. Nem sokkal később már egy formás, kedves arc is tartozott a tökéletes alakhoz. Csak bámulta Őt, míg elég közel nem ért ahhoz, hogy ez zavaróvá váljon. Csodálkozó pillantásokat kapott, de mást is látott felvillanni a zöldes szemekben, amit nem értett. Mintha a felismerés és a rémület jelei egyszerre mutatkoztak volna, de nem volt sok ideje ezen gondolkodni, hiszen a nő szavai elterelték a figyelmét. – Ó, baj van? – tette fel aggódva a kérdést, mialatt megfogta a kisfia kezét.
- Dehogyis – rázta meg a fejét a spanyol. Sikerült visszazökkennie, így egyből a kisfiúnak adta a labdát. – Megmentettem a labdát, mielőtt messzebbre gurult volna.
- Köszönjük! – simított végig a gyermek fején a nő, és hálás mosolyt ejtett a férfi felé. Ismerős volt számára, nagyon is tudta, hogy kicsoda. Egy régi ismerős, a régi életéből, melyet maga mögött hagyott azon a nyári napon, amikor újra darabokra tört a szíve. Mindent otthagyott, ami addig fontos volt számára, de sosem bánta meg az újat.
- Nem tesz semmit! – mosolyodott el. – Mario vagyok! – nyújtott kezet a nő felé, aki bólintott egyet, de végül elfogadta. Kellemes borzongás futotta végig, ahogy a másik bőre hozzáért az övéhez. Olyan érzése támadt, mintha mindig is odatartozott volna, ami csak fokozta a zavarodottságát.
- Tudom – mosolygott szélesen a középpályásra, aki csodálkozva nézett rá. Az első gondolata a futball volt, csak onnan ismerhette, mert biztosan emlékezne rá, ha már találkoztak volna. – Az Atletiben játszottál régebben. Ott játszott egy régi bar… ismerősöm.
- Ismerősnek tűnsz – gondolkodott el a játékos, de nem tudott rájönni honnan. Bármennyire is próbálta, egyszerűen nem ment, nem tudta, hogy ki ő. – Mit mondtál, hogy is hívnak?
- Nem mondtam – kacagott fel a nő. Ezzel az egyetlen mondattal eltűnt a feszültség a beszélgetésükből, mely kellemesebb hangulatot adott a számukra. – Vivian. Vivian vagyok.
- Gyönyörű név – bókolt neki a focista, amivel sikerült zavarba hoznia. Elszokott már a közeledő férfiaktól. Mióta megszületett a fia, alig vett részt egy-két randevún, hiszen a potenciális jelöltek legtöbbje elmenekült amiatt, hogy már van egy gyermeke. A felelősség megrémítette őket, így tartós kapcsolata sem volt. Beni miatt le kellett mondania a szerelemről, de semmi sem volt ahhoz fogható érzés, mint egy másik életért felelni, anyának lenni.
- Anya, visszamegyek játszani, jó? – húzta meg a nadrágját, ezzel pedig megzavarta a pillanatot. A fiatal nő csak zavartan bólintott, majd egyből átváltott aggódó üzemmódba.
- Mindjárt megyek, és ne menj el senkivel sem! – kiáltott utána, de ő már nem foglalkozott vele, és beállt a korabeli gyermekekhez játszani. A nő visszafordult a játékos felé, de közben azért fél szeme a csemetéjét is követte.
- Azt hiszem, mennem kellene... törte meg kelletlenül a csendet a férfi. Nem akaródzott még hazamenni az üres lakásba, de az sem lett volna helyes, ha marad. Így nem tartalak fel, és a fiadra is tudsz figyelni.
- Nem tartottál fel reagált egyből a nő, talán túl gyorsan és hevesen is, de inkább ráhagyta a másikra. Köszönöm a segítséget.
- Még látjuk egymást! – intett a férfi, de abban a percben ő sem gondolta, hogy ez lehetséges.

*

Az elkövetkezendő napokban azonban fordult a kocka. A férfi egyre gyakrabban kereste fel a parkot, az anyuka pedig fiával igencsak gyakori vendég volt a játszótéren. Minden adott volt, hogy ez a találkozás létrejöjjön, és egy héttel később ez be is következett. Azután pedig csak sodródtak az árral.
Majdnem három hét telt el az a bizonyos találkozás után, amire a férfi összeszedte a bátorságát, hogy megtegye az első lépést a nő meghódítása felé. Természetesen a másik érintett mit sem sejtett az egészből, mert abba a hitbe ringatta magát, hogy ismerőse csak kedves velük, és barátságon kívül mást nem tervez.
- Kölyök, beszélgethetek egy kicsit anyukáddal? – kócolta össze a kósza fürtöket játékosan, amikor a kisfiú egy cselt bevetve orra bukott mellette. Ő csak egy bólintással szaladt odébb, hogy más gyerekekkel is játszhasson.
- Miről beszélgetnél? – lökte hátra hosszú, barnás fürtjeit a nő. Pár pillanatra sikerült elvonnia ezzel a férfi figyelmét, de az végül csak belekezdett. Próbálta kizárni a rossz végkimenetel eshetőségét, a gyermekek kacagását, és azt is, hogy úgy izgult, mintha a Bajnokok Ligájában készült volna megváltani a világot.
- Sokat gondolkodtam azon, honnan is ismerlek, és végre emlékszem Rád – kezdett bele az egészbe. Legszívesebben a fejére csapott volna az esetlenségéért. Nem volt ő ilyen gyáva eddig egy ellenkező neművel szemben sem.
- Mario...
- Várj, had mondjam el, amit szeretnék.... – tette a mutató ujját a nő ajkaira, ezzel is nyomatékosította a kérését. – Nem tudom mi történt veled a múltban, de annyira kerülöd a témát, hogy érzem, hogy Neki is köze van ehhez... – Vivian csendben hallgatta a szavait, és közben azon gondolkozott, hogyan is jöhetett rá a kilétére. Nem hitte volna, hogy összerakja ennyi idő alatt a képet, azt meg főleg nem, hogy Őt is belekeveri. – Nem kérem, hogy mondd el azonnal, mert tudom, hogy lehetetlent kérnék, csak egy esélyt szeretnék. Vivian Navarro, randevúznál velem?

                                                                        *

Maga sem hitte el, hogy igent mondott a felkérésre, és pár órán belül túl lesz az egészen. Jobban izgult, mint eddig bármikor, hiszen eddig egy férfit sem kedvelt annyira, mint Mariot.
Gyorsan összedobott a fia számára egy könnyű vacsorát, majd mivel még volt egy kis szabadideje, azt a gardróbjában töltötte, egészen addig, amíg fel nem csendült legújabb csengőhangja.
- Halló – fogadta a hívást, miközben tovább szortírozta a ruháit. Alig maradt pár órája arra, hogy megtalálja a tökéletes darabot, és még el is kellett készülnie a találkozó előtt. Meg sem nézte a hívó felet, inkább folytatta a keresést, és fél füllel figyelt a vonalra is.
- Én vagyok az – szólalt meg hosszú csend után a vonal másik felén a férfi. Egy nagyon régi barát, aki sok mindenről tudott. Tudott az öccse tettéről, mégsem járt el soha a szája. Csak tűrt és tűrt, de ígéretet tett, amit soha, semmilyen körülmények között nem szegett volna meg. Nem az Ő sara volt az ítélkezés, sem az igazság felfedése. Ő egyszerűen csak közelről nézte, ahogy elromlott minden. Összeomlott akárcsak egy kártyavár. Egyedül abban bízhatott, hogy egyszer minden darab helyére kerül, és igazán boldogok lesznek. Mindannyian.
- Örülök, hogy hívtál. Képzeld, ma...
- Elvette Őt, Ann! Ma Madridban megtörtént... – vágott közbe a lelkes beszámolóba, ami által elérte, hogy kiessen a vállfa a hosszúkás ujjak közül. Talán még levegőt is elfelejtett venni pár másodpercre.
A férfi sejtette a reakciót. Nem akarta összetörni, de úgy érezte, hogy inkább tőle tudja meg, mint az újságokból. Tisztában volt azzal is, hogy most mekkora fájdalmat okozott, még ha a másik nem is vallotta volna be.
– Annyira sajnálom... Minket is utólag hívtak fel. Anya...
Egyáltalán nem érdekelte a férfi további mondanivalója, szó nélkül nyomta ki a telefont, és roskadt le az ágyára. Most már biztos volt. Végleg elvesztette Őt. Nem mintha valaha is az övé lett volna, de ezzel a barátnője a háborút is megnyerte.
Ő már régen feladta, hogy esetleg Neki is jelentett valamit, mert időről-időre biztosabb volt, hogy reménytelen. Az eligazolás, a gyerekvállalás és most ez az esküvő is mind ezt biztosították, de eddig, valahol mélyen még remélt. Tudta, hogy hosszú évek után ideje az első szerelmén továbblépnie, ha már az érzéseit nem törölheti ki.
Hirtelen nyílt ki a bejárati ajtó, és a kisfia hangos kiabálása rántotta vissza a mindennapok közé. Igyekezett letörölni az arcáról a könnyeit, hiszen nem akarta, hogy így lássa meg. Borzasztón festhetett, és abban a pillanatban meg is rémült. Elfelejtett elmenni a fiáért, pedig ilyen még sosem történt vele. Ez is Miatta van.
Gyorsan beslisszolt a fürdőszobába, megmosta hideg vízzel az arcát, és miután megtörölte, elfintorodott a látványban. Nem volt élete formájában, de nem bújhatott el a világ elől. Nem tehette. Kötelességei voltak, mind egyedülálló anyaként, mind a munkában.
- Anya, hol vagy? – hallatszott a kétségbeesett gyermeki hang. Ettől a szíve összeszorult. Hiszen a kisfiú is ugyanannyira rettegett attól, hogy elveszti egyetlen szülőjét, mint ahogy ő a gyermek elvesztésétől.
- Itt vagyok, édesem! – lépett ki a folyosóra, ahol azonnal két aprócska kar fonódott a combjai köré. Karjait a gyermek köré fonta, és lehunyt szemmel élvezte, ahogy a szívverése visszaállt a normálisra. – Ne haragudj rám, édesem! – guggolt le hozzá, és végigsimított a puha arcon.
- Mami, te sírtál? – kérdezett rá őszintén, de a nő csak mosolyogva a fejét rázta.
- Ne aggódj, a mami csak szomorú volt, de most már minden rendben, hogy itthon vagy – egyenesedett fel, és akkor pillantotta meg a gyermek mögött álló férfit is.
A férfin legeltette a szemeit, de abban a pillanatban eszébe jutott, hogy valószínűleg már a randevú miatt érkezett meg. Kínosan érintette hirtelen ez az egész. Lehet, hogy most sikerült eljátszania az egyetlen esélyét. Pedig nem akarta elrontani, ezt most nem.
- Mario hazakísért. Azt mondta, hogy te kérted meg, mert dolgod van... – fecsegett a kisfiú, megzavarva a bámulásban a két felnőttet.
- Így igaz – füllentett a nő, hiszen nem akarta bevallani, hogy megfeledkezett róla. Bűntudata is volt emiatt, de magában megjegyezte, hogy nem felejti el ezt a szívességet megköszönni a férfinek. – Kérlek, menj a szobádba!
- Nézhetek tévét? – csillantak fel a mogyoróbarna szemek, amikor a nő egy bólintással megadta a választ. Egy gyors puszi után pillanatokon belül csukódott a gyerekszoba ajtaja, ami által teljesen más hangulat alakult a folyosón. A két felnőtt tétován állt egymással szemben, egyikük sem tudta, hogy mit akarhat a másik mondani.
- Köszönöm, hogy hazahoztad a fiamat! – ejtett egy apró mosolyt a nő, de a férfi is észrevette, hogy nem volt szívből jövő. Eltűnt az a vidámság, és csillogás a szeméből, ami az első találkozásukkor azonnal elvarázsolta. Mintha egyik napról a másikra kicserélték volna.
- Jól vagy? – döntötte oldalra kíváncsian a fejét, miközben áradt belőle az aggódás és értetlenkedés.
- Sajnálom, hogy kihagytam a randevút, de...
- Az Ő fia, igaz? – vágott a szavába.  Hangja nem volt számon kérő, vagy épp dühös, még csak ideges sem, inkább csak kíváncsi. Ez meglepte a nőt. Hiszen minden oka meglett volna a kiakadásra.
- Igen, de egyikük sem tud erről. – Szorította meg a férfi kezét, ezzel is kérte a támogatását. Szüksége volt arra a tudatra, hogy bízhat benne. Kellett az a biztos pont, hogy ne omoljon még jobban össze.

4 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Köszönöm szépen a kedves szavakat! :)

      Törlés
  2. Sziaa!

    Nagyon erősen próbálkoztam, hogy ne azzal kezdjem a kommentem, hogy nahááát megint TVD zene, ráadásul Delena first kiss zene, de nem ment. De mivel előre elnézést kértem az összes hülyeségért és offtopicért amiket leírok majd, felmentve érzem magam :D Igyekszek minden bekezdésbe egy kis értelmet is csempészni, de nem ígérek semmit :'D

    Szóval miután kiörömködtem magam a zenén, bele is fogtam az olvasásba, és az volt az első gondoltom, hogy milyen szívesen lennék én is abban a mallorcai parkban - ez burkoltan azt jelenti hogy tök élethű leírást adtál róla. Úgy meg amúgy főleg ott akarok lenni abban a parkban, ha Mario Suarezek vigyorognak benne. :D

    Istenem, én őszintén csodálom Viviant, több okból is. Egyrészt mert egy ilyen vagány kisfiút nevelt Benjaminból, másrééészt nekem ott végem lett volna, és kellemes pocsolyaként olvadtam volna a pad alá, amikor Mario a számra tette volna az ujját, nem még itt ilyen ééédes módon randira hívjaaa. *-* Behalok ezen a pasin <3

    És ha már édes, Benjamin is annyira cukii, biiiztos vagyok benne, hogy a tévében is focit nézett a kis lurkó :D Jajj, én látom magam előtt őket hármójukat egy családként, és én az ő vidám kis életüket is ooolyan szívesen elolvasgatnám, ahol Mario mellett Viviannek esélye sincs szomorkodni meg sírni ilyen holmi szőkék miaaatt...

    Tetszett ez a rész is nagyoon, és már kicsit azért várom a szöszi felbukkanását. Btw, nem tudom én amikor ezt először olvastam miért nem írtam hozzá, de komolyan... biztos lusta hülyegyerek voltam már akkor is xD ^^'

    Nnna, de futok is tovább, imádtam a fejezetet,

    puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Itt viszont igazad van, tényleg TVD-ből szedtem, de hát na, iszonyat jó zenei világa van a CW-s soriknak, és ez annyira ide illett.

      Mehetünk ketten abba a parkba, ha gondolod, mert nekem is hasonló érzéseim vannak vele. De köszönöm a burkolt dicséretet.

      Próbáltam egy olyan női karaktert megálmodni, mint Vivian. Szeretem az erős női karaktereket, és szerintem sikerült ezt veletek is érzékeltetnem. Ugye, milyen cuki? *-*

      Én úgy képzeltem, hogy azt néz, de ezt mindenki döntse el maga. :D Holmi szőkék... micsoda megfogalmazááás :D

      Nem, nem voltál lusta hülyegyerek, vagy lehet hogy voltál, de nem komizás terén, mert a FFO-en írtál, csak feledékeny vagy. :D

      puszi, V.

      Törlés