2017. április 23., vasárnap

5. fejezet


Sziasztok!

Meg is érkeztem a résszel, mely a Fernando rajongókat boldoggá fogja tenni, ebben biztos vagyok. Nincs is mit hozzáfűznöm, majd meglátjátok. Ezért nem akarom sokáig rabolni az időtöket, köszönöm a hozzászólásokat és a pipákat, nagyon jól estek. Kellemes hetet kívánok!

Jó szórakozást a történet legújabb fejezetéhez!

Vivian Leite


- 5. fejezet - 
Bűneink árnyékában

Azzal hitegetjük magunkat, hogy képesek vagyunk együtt élni a bűneinkkel, vagy hogy képesek vagyunk őnélküle élni. Igen, minden este elalvás előtt hazudunk saját magunknak, kétségbeesetten és elszántan reménykedve, hogy mire jő a reggel, minden valóra válik.
(Született feleségek c. film)


2015. január, Madrid

Silhoulette
Mario a pénteki tréning végeztével az ificsapathoz látogatott, ahol a gyerekek már a levezető gyakorlatokat végezték. Csendben leült a kispadra, és onnan figyelte nevelt fiát. A fiú mozdulatai kísértetiesen hasonlítottak Fernandoéra, amit eddig észre sem vett. Ám mióta a tékozló fiú hazatért, volt ideje megfigyelni szerelme igazát.
Elmerült gondolataiban, így csak azt vette észre, hogy Benjamín lehuppant mellé. Kipirosodott arccal és csillogó szemekkel fogta kezében a márkás focilabdát, míg társai fáradtan hagyták el a pályát.
Na, Kölyök, mehetünk haza? – paskolta meg a gyermek combját.
Azt hittem, hogy játszunk még a nagypályán – nézett ártatlan szemekkel nevelőapjára. Sejtette, hogy a beszélgetés ebbe az irányba terelődik, hiszen amikor csak idejük engedte, gyakori vendégek voltak a felnőtt csapat edzőpályáján.
Egy kis pluszedzés sosem árt – borzolta össze a tinédzser haját, majd azzal a lendülettel fel is ugrott a padról, mielőtt Beni reagálhatott volna a cselekedetére.
Hát igen… az ünnepek alatt ellustultál – szaladt el a szemtelen fiú mellette.
Percekkel később már ketten rúgták a bőrt a műfüves pályán. A dolgozókon kívül szinte már senki nem tartózkodott az edzőközpont területén. Míg Beni új cseleivel próbált elmenni a középpályás mellett, halk léptekkel egy ismerős arc bukkant fel a pálya szélén.
A két játékos észre sem vette, egészen addig, amíg a labda a márkás cipője elé nem került. Laza mozdulatokkal játszott a labdával, majd kezébe vette, és a döbbent kisfiú felé lépkedett vele.
Csapattársa feszülten figyelte a jelenetet. Kíváncsi volt arra, hogy Torres miként bánik a fiúval és arra is, hogy Benjamín miként reagál a példaképével való találkozásra.
Beni sokkoltan bámult a spanyol csatárra. Pulzusa megemelkedett és izgatottan lépdelt egyik lábáról a másikra. Legszívesebben odarohant volna, de nem akarta letámadni legnagyobb hősét. Másodszor találkozott vele szemtől-szembe, de most sem akarta elhinni, hogy ez megtörtént. Valóra vált az álma.
Fernando érdeklődve állt a tinédzserfiú előtt. Olyan ismerős volt számára és annyira emlékeztette valakire, de egyszerűen nem tudta hova tenni ezt az érzést. Azt sem értette, hogy csapattársának mi köze lehet az ifijátékoshoz, mert bárhogy is számolt, nem gondolta volna, hogy Mario fia lehetne. Ahhoz még fiatal volt, hogy ekkora fiú édesapja legyen.
A mosoly Torres arcán akkor lett szélesebb, amikor meglátta, hogy a gyermek a 9-es számú mezt örökölte meg, amit ő is viselt, ráadásul ugyanazzal a becenévvel, amelyen Őt egy egész világ ismerte már.
Mikor már percek teltek el, Mario jobbnak látta, ha közbelép és tiszta vizet önt a pohárba, mielőtt még a csatár kombinálni kezd. Se ő, se Beni nem tette meg az első lépést, így kénytelen volt beleavatkozni.
Fernando, bemutatom a fiamat, Benjamínt – szólalt meg, de azért az utolsó szavakat kihangsúlyozta. Nem mintha a csatár értette volna a helyzetet, de az ő lelkét ez megnyugtatta. Tudatosítani akarta a helyét. Bármennyire is kedvelte Torrest, az ő életében már Vivian és a fia volt az első helyen. – A legnagyobb rajongódat.
A fiad? – Döbbenetét nem tudta leplezni. Lehetetlennek tartotta, de amikor a fiú és Mario is bólintottak, be kellett látnia, hogy tévedett. Ő számolhatta el magát. Közelebb lépett a fiatalabbhoz, és kezet nyújtott felé. – Nagyon örülök, Benjamín.
Hát még én – ámuldozott, miután elfogadta a felé nyújtott kezet.
Fernando nem sietett haza, így arra az elhatározásra jutott, hogy szerez pár perc örömöt a fiúnak, és leállt velük játszani. A labdát a fűbe ejtette és mikor a fiatal el akarta venni, egy laza mozdulattal kicselezte. Beni meglepődött, de belement a játékba, amibe beszállt a madridiak 4-ese is. Nem tudott ellenállni egy kis futballnak.
Belemerültek a játékba, így nem hallhatták az érkező nő cipőjének egyenletes kopogását. Sejtette, hogy barátját és fiát itt fogja találni a pályán. A legtöbb esetben ez így volt.
Mosolyogva lépett a pálya szélére, de azzal a lendülettel le is fagyott az arcáról a mosoly. Meglátta a harmadik személyt, akit nem szeretett volna a fia közelében látni. Nem akarta, hogy sok időt töltsenek együtt, és hogy bármelyikük rájöjjön a titkára.
Nem tudta eldönteni, hogy maradjon vagy visszaforduljon-e. Ha marad, kellemetlen szituációba kerül, ha pedig elmegy, azzal csak elfutna a problémák elől. Nem akart már menekülni, többé nem. Nem akart menekülni örökké Fernando elől.
Ha menni is akart volna, már késő volt. Benjamín észrevette édesanyját, és nagy mosollyal szaladt a szőke hajú felé. Nyomott egy puszit az arcára, amit Mario megmosolygott. Annyira aranyos jelenet volt. Bár Beni már sokszor kellemetlennek érezte, ha anyukája a közelében volt a barátai előtt, azért belül még mindig az a kisfiú volt, aki annyira ragaszkodott szülőjéhez, mint a nő hozzá.
Anyu, képzeld! – kezdett bele lelkesen a fiú, és Viviannak koncentrálni kellett, hogy értse minden szavát. – Apával jöttünk rúgni párat, és nézd ki bukkant fel! – mutogatott a két játékos felé.
Mario felsóhajtott, és tanácstalanul bámult barátnőjére, de a szemkontaktust nem tudta felvenni vele. Fernando a fiú első szavára megfordult és döbbenten bámult a nőre. Tehát nem képzelgett a bemutatón, és tényleg életben van. Él és már van egy családja. Boldog a fiával és Marioval. Ez a tudat pedig azonnal kínozni kezdte legbelül.
Megkönnyebbült, hogy nem kell abban a tudatban leélnie az életét, ami éveken át emésztette. Örült annak, hogy annyi év után újra látja a nőt, és talán itt az esélye arra, hogy mindent jóvátegyen, és bocsánatot kérjen.
‒ Kölyök, kicsit lassíts! – csóválta a fejét Mario, aki ott hagyta egyedül a döbbent csapattársát, és elindult a családja felé. Benjamín nem hallgatott az apjára, helyette folytatta tovább az élménybeszámolót, de azt nem vette észre, hogy édesanyja már rég nem rá figyelt.
Fernando és Vivian tekintete hosszú évek után ismét összekapcsolódott. Fogva tartotta a nőt a csatár mogyoróbarna szempárja, amitől hamar zavarba jött. Zavarát próbálta leplezni, így elszakította a tekintetét, és Mario biztonságot nyújtó közelségét kereste.
Mielőtt bármit is tehetett volna, a csatár pár pillanat alatt átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és a karjaiba zárta, a többiek legnagyobb meglepetésére. Sokkoltan állt az izmos karok közt, miközben próbálta kitalálni miként reagáljon. Biztonság érzete támadt, ami meg is rémítette, így miután viszonozta a férfi ölelését, el is lépett tőle.
Benjamín tátott szájjal nézte, ahogy édesanyja megöleli a focistát. Egyetlen egyszer sem említette, hogy ismeri a férfit, pedig tudta, hogy mennyit jelent a csatár a számára. Eltitkolta előtte, de elhatározta, hogy kifaggatja majd. Mindent tudni akart.
Mario döbbenetét a féltékenység váltotta fel. Számára túl sok időnek tűnt, míg szerelme belesimult a másik férfi ölelésébe. Alig várta, hogy elszakadjanak egymástól, hogy elszakadjanak Torrestől.
Édesem! – törte meg a csendet Vivian, aki kisfiának és barátjának is címezte mondandóját. Próbálta elkerülni a kínossá vált szituációt, és titkon remélte, hogy fia csak annyi időt tölt majd el a csatárral, amennyit szükséges. – Apával menjetek, készüljetek össze, aztán indulunk, jó?
De anyu… – ellenkezett azonnal a tinédzser. Nem akart hazamenni, nem akart elmenni a csatár közeléből. Ki akarta élvezni a helyzetet, hiszen nem mindennap játszhat az ember Fernando Torres társaságában.
Kölyök, anyának igaza van – tette a fiú vállára a kezét Mario. Ő megértette Vivian szándékait és bármennyire is nem tetszett neki az, hogy kettesben hagyja őket, tudta, hogy erre szükség van. Ott kell hagynia a férfi társaságában barátnőjét, hiszen kettejüknek muszáj beszélni.
Találkozunk még – nyújtott Torres kezet a fiúnak, aki elfogadta, és mosolyogva, csillogó szemekkel hagyta el Mario társaságában a műfüves pályát. Mario még megpuszilta barátnőjét, majd kelletlenül lépkedett az épületbe.
-  Szia Fernando – köszönt a nő régi barátjának, hiszen már percek óta kettesben maradtak. Nem nézett azonnal a csatárra, de kénytelen volt. – Rég találkoztunk.
A férfi nem bírta levenni róla a szemét. Irigykedve nézte a családi idillt, és azt, hogy Vivian milyen szerelmesen nézett Mariora. Fiát pedig egyenesen óvta, olyan volt, mint egy anyatigris, ami pedig megmosolyogtatta.
Az évek alatt rengeteget változott a nő, előnyére. Magabiztos, erős nővé érett, és sokkal gyönyörűbb volt, mint sejtette. Volt ideje végigfuttatni tekintetét a testén, és nem tudta nem észrevenni azt, hogy mennyire vonzó lett. Férfiból volt, így a fantáziája azonnal beindult, de a mosolygós hang visszarázta a jelenbe.
Túlságosan – mosolyodott el a férfi. Olyan boldog volt, hogy láthatta. – Sajnálom. Sajnálok mindent! – bukott ki belőle az első gondolat. Az, ami hosszú évek óta kínozta. A legnagyobb hibája, amit valaha elkövetett, pedig meggyőződése szerint, abból volt elég.
Régen volt – jegyezte meg erőltetett mosollyal Vivian, hiszen minél hamarabb le akarta zárni ezt a beszélgetést. Nem akart visszagondolni a múltra, és a fájdalomra. – Én tovább léptem, tedd túl magad rajta! – tanácsolta.
Én csak… sajnálom, tényleg! Annyira nem gondolkodtam, és úgy örülök, hogy most látlak. Azt hittem, hogy… – akadt el a férfi szava, amit a nő nem tudott hova tenni.
Mit? Hogy örökre azon fogok siránkozni, hogy elhagytál? – emelte meg a hangját. – Ugyan, Nando. Gyerekek voltunk.
Nem erre gondoltam. Hallottam a balesetről – szorult el a férfi torka. A szó hallatán Vivian is elsápadt, és minden rossz emlék beférkőzött a tudatába. A telefonhívás, aztán a zokogó öccse ijedt ábrázata, és a roncsok látványa. – Oli azt mondta, hogy te is... mármint, hogy te is bent ültél, és hogy…
Tessék? – kapta fel a fejét a nő. Olalla tudta az igazságot, és mégsem mondta el? Miért? Teljesen megérti, hogy a családját akarta védeni, de nincs mitől. Már régen nem érdekli Fernando, csak a saját boldogsága. Mindene megvolt, ami kellett, a Torres család nélkül is.
Biztosan rosszul tudta ő is – magyarázta a férfi, aki nem vette észre a nő furcsa fintorait, vagy csak nem akarta észrevenni. Védte a feleségét, pedig, ha tudta volna az igazat…
Nekem mennem kellene – jelentette ki Vivian. Szabadulni akart, hiszen a férfi közelsége felzaklatta. Ráadásul nem volt erre a találkozásra felkészülve. Rosszul volt a hazugságoktól, és nem vágyott másra, csakhogy átölelje a barátját. – A fiam már vár.
Találkozunk még? – tette fel félve a kérdést Torres, hiszen nem akarta elengedni. Nem szerette volna, ha visszamegy Mario mellé, és nem hall róla többet. Beszélni akart vele a múltról, a jelenről, és mindenről, amiből kimaradt. Hogyan kötött ki a csapattársa mellett, és hogyan vészelte át a szülei elvesztését. – Kérlek! – nézett a nő szemeibe, aki nem tudott nemet mondani a kölyökkutya tekintetének. Még most sem.
Hívj majd fel! – Táskájából előhúzott egy névjegykártyát, és a férfi kezébe nyomta. Az esze ordította, hogy rossz ötlet, de a szíve mást súgott. – Üdv újra itthon, Kölyök! – nyomott egy puszit a férfi arcára, aki hatalmas mosollyal fogadta mindezt.
Vigyázz magadra, Annie! – kiabált a nő után, aki döbbenten hallgatta a becenevet, amit csak ketten ismertek. A csatáron kívül soha, senki nem nevezte így. Régen ez csak a kettejüké volt, de annak már vége. Ő már továbblépett, és boldog. Vagy legalábbis próbált lenni…

Fernandoék otthona

Aznap este Olallának is feltűnt, hogy férje mennyire el van merülve a gondolataiban, és mennyire csendes. Nem mesélt a napjáról, ahogy máskor szokott. Megvacsoráztak, a gyerekeket megfürdették, majd egy meseolvasás után lefektették, és mikor végre lenne egymásra is idejük, a férfi még csak észre sem vette.
Minden rendben, szívem? – simított végig a nő a férfi karján, aki beleborzongott az érintésébe. Sikerült kirángatnia a gondolataiból, mely Vivian és a kérdései körül forogtak. Az autója kesztyűtartójában hagyta a névjegyet, amit legszívesebben már aznap délután használt volna. Annyi kérdése volt, amik nem hagyták nyugodni. – Fernando, figyelsz rám egyáltalán?
Mondtál valamit? – nyomott egy puszit a nő barna hajába.
Mi a baj? – könyökölt fel a hatalmas franciaágyban. Látta rajta, hogy valami nagyon elterelte a gondolatait, és kíváncsi volt a kiváltó okra.
Tévedtél. Életben van – fordult komolyan a nő felé, aki egyből lesápadt. Nem kellett férjének ragoznia a többit, hiszen ő is sejtette. Fernando és Vivian találkoztak. Pedig annyi erőfeszítést tett azért, hogy kitörölje a nőt az életükből. Ő most mégis visszakúszott. Ezzel pedig az összes titok, és hazugság előbb vagy utóbb napvilágot fog látni. Eddig csak egy árnyékban éltek, de a bűneik elkísérték őket, és most készülnek a megtorlásra.
A férfi csak egyetlen dolgot kérdezett a nőtől, hiszen valamit nem igazán értett. Lassan állt össze neki a kép, és talán Vivian reakciója sem volt véletlen. – Te tudtad?
Igen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése